Behívásról 3.

2016. július 26. - Ebakadémia

 Az előző két cikk után (ITT és ITT), következzen a behívás tanítás lezáró, sötétebb része.

Ha az eddigieket megtettük, betartottuk, akkor elviekben van egy kutyánk, aki behívható… kivéve HA:

- Macskát lát

- Biciklist

- Őzet

- Másik kutyát

Azaz bármilyen olyan esetben, amikor a kis ösztönlény a fejében átveszi az irányítást. Ilyenkor mindegy, hogy tudja, hogy van nálunk jutalom (mert az, ami után megy nagyobb érték a szemében), mindegy, hogy elszaladunk-e (úgyse látja).
Ilyenkor annyira fel tudnak pörögni, hogy minden mindegy.
Főleg, ha a fajtájukhoz, tenyésztési céljaikhoz közelebbi az inger (vizsla nagyobb eséllyel startol el egy őz után, mint egy mopsz).

Csakhogy ez elvben nem éppen megfelelő nekünk. Az a kutya, amelyiknél van „kivéve HA…” az nem behívható.

Ezeket az ösztönrohanásokat viszont nem lehet minden esetben szép szóval és jutalommal kordában tartani. Egyszerűen azért, mert sokszor túl erősek a „hangok”. Hasonló az elv, mintha egy gyerekzsúron szeretnénk pár gyereket leültetni és matematika feladatokat megoldatni velük, miközben zene, torta és játszó gyerekek veszik körbe őket.

Ilyenkor jön az, amiről már szintén írtam részletekben (ITT és ITT). Mégpedig az erő sötétebb oldala. Nagyon divatos manapság, hogy kutyát csak kedvesen nevelünk, és aki így nem tud jót nevelni, az rosszul nevel, de én ezzel nem tudok egyetérteni. Főleg azért nem, mert az egyik ilyen nagyon pozitív helyen ezt olvastam a felevésről: Ha nem tudjuk elcserélni a falatot, akkor már ne is szóljunk rá, reménykedjünk…
Köszönöm szépen, de én nem szeretnék reménykedni. Ha egy kis keménység kell ahhoz, hogy ne kelljen reménykednem abban, hogy életben marad-e a kutyám, akkor ott a keményebb kéznek igenis helye van.

A behívás pedig, ahogy már sokszor hangoztattam, szintén az életmentő dolgok egyike. Nem akarok reménykedni, hogy majd nem szalad el, hogy az őz/macska/kutya, nem egy úttest közelében van. A saját kutyámban akarok bízni és a kettőnk kapcsolatában.

Elvárom tőle, hogy bejöjjön. És az elvárás abban különbözik a tanítástól, hogy nem csak azt dicsérem, ha megteszi, hanem büntetem azt, ha nem.

Két mód is lehet arra, hogy stabilizáljuk az ilyen helyzetet.

1, Az egyik a „feszik” parancs megerősítése és távolról kiadása: Ennek az a lényege, hogy a kutya tőlünk távol is levágja magát a földre és ott is marad, addig, amíg nem engedjük meg neki, hogy mehessen. Ezt lehet alkalmazni akkor is, ha mi vesszük észre az őzet, mint megelőzés. És akkor is, ha már futásban van a kutya. A fektetés ugyanis gyorsabb reakció, mint a hozzánk visszatérés.

A felépítése a már-már szokásos. Ha tudja, a fekszik parancsot, akkor egyszerűen elkezdjük azt egyre több és változatosabb helyzetben kiadni. Először akkor, ha előttünk van, aztán egy lépésre tőlünk két lépésre tőlünk, sok lépésre tőlünk. Ha ez megvan, akkor térjünk át arra, hogy nem csak álló helyzetben fektetünk, hanem menet közben eleinte megállva, majd csak megtorpanva, végül úgy, hogy mi meg sem állunk. Először gyalogolva aztán futva.

Eleinte, amíg nem tudja, hogy pontosan mit kell tennie, maradjunk türelmesek. Ha gyaloglás közben nem fekszik le, hanem jön tovább velünk, álljunk meg és mondjuk újra, hogy fekszik. Ha megtorpan, de nem fekszik le, akkor is ismételünk. Ő ilyenkor rendszerezi az információt, hiszen olyat kértünk tőle, amit eddig nem kellett tudnia.

Ami a különbség lesz a továbbiakban, hogy ha már érti a feladatot, és mindegyik, a fent leírt, formában már megy, akkor egy idő után beletesszük az elvárást. Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy ha nem dobja le magát rögtön, akkor nem kérjük újra, nem leszünk izgalmasak, nem gügyögünk, hanem jelezzük neki, hogy ez nem jó. Erős hangú „mitmondtam”-tól kezdve egészen addig, hogy visszalépünk, és erős hangon utasítjuk, vagy „beszélgetünk” vele. (Számomra a „beszélgetés” a következő: Odamegyek a kutyához, megfogom a grabancát, és nagyon mérges hangon, ha kell hangosan/kiabálva elsorolok egy monológot arról, hogy mit képzel és mit mondtam és még egyszer elő ne forduljon.  Mindegy mit mondok a lényeg, hogy mérgesen tudjam mondani, hogy a kutya érezze nem jót tett és mérges vagyok rá.)

Itt azt is lehet, sőt érdemes, csinálni, hogy szándékosan nehezített körülményeket építünk fel a kutyának és így kontrollált körülmények között hibáztatjuk be. Például eldobunk egy labdát, és vagy mikor érte megy, vagy mikor hozza, kiadjuk a „fekszik” parancsot. Ha nem fekszik le, akkor „beszélgetünk”. De ezt lehet behívás közben is, vagy amikor távol van, és szaglászik. Tőlünk függ.

A lényeg, hogy ne éles helyzetben jöjjön rá, hogy ebben a szituációban az engedetlenségnek is van következménye (többek között azért, mert éles helyzetben mi sem tudunk majd olyan tudatosak lenni, örülünk majd ha túléli). És itt már nincs olyan, hogy szegény biztos nem értette, nem hallotta, sosem csinálta. Pont ez a lényeg. Hogy eleinte felépítettük, elmagyaráztuk, hogy mi a fekszik, most pedig azt, hogy ezt minden körülmények között elvárjuk tőle. A "beszélgetés" után ismételhetjük a feladatot és ha megcsinálja akkor természetesen dicsérjük.

2, Behívás elvárássá erősítése. Nagyon hasonló, mint az előző, azt leszámítva, hogy a behívást elviekben már felépítettük. Tudja a kutya nagyon jól, hogy mit jelent, most már csak az van hátra, hogy ezt be is tartsa. Minden körülmények között. Ezt lehet pontosan ugyanúgy, mint a feksziknél. Kontrollált helyzetekben hibáztatni a kutyát (például kutyafuttatóban játékból kihívni, eldobott labdáról lehívni), és megmutatni, hogy mi történik, ha nem jön vissza. Az, hogy hogyan mutatjuk meg, az kutya függő. Erősebb személyiségű, ösztönű kutyáknál erősebb büntetésre van szükség, másnál kevesebbre. De itt sem győzöm hangsúlyozni, hogy ez sosem verés. Beszélgetés, hangos rászólás, esetleg grabanc megfogás, elzavarás legyen a maximum. Nem verünk kutyát. Soha. Itt is érvényes, hogy utána újra magunkhoz hívjuk, és ha jön dicséret.

Ezekben a helyzetekben fontos, hogy megmutassuk a cselekedet sötét oldalát. „Édes Buksi, ha visszajössz, megdicsérlek, de ha nem ….” .
A lényeg, hogy tudja a kutya, hogy mi jön a három pont után. És  ezt akkor fogja tudni, ha már megtapasztalta. Az ő és a mi védelmünkben pedig ez a megtapasztalás legyen kontrollált körülmények között.

Ennek ellenére, ha éles helyzetben hibázik, akkor sem csak pihegünk megkönnyebbülten, hogy megúsztuk, hanem akkor is mutassuk ki azt, hogy ezt mennyire nem tartottuk jó ötletnek.

Az ösztön nagy úr, de a kutyának meg kell tanulnia, hogy mindig nem engedelmeskedhet a hívásának. És ezt szintén csak akkor fogja tudni, ha mi megmutatjuk. Neki az a természetes, hogy engedelmeskedjen. A mi dolgunk, hogy megmutassuk, mikor teheti meg (pl. kutyás sportok) és mikor nem.

 

Ha bármilyen kérdésed van, írj nekem nyugodtan:

ebakademia@gmail.com

https://facebook.com/ebakademia

 

Kép innen:

http://www.k9healthcentre.com/dogrun/


 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://ebakademia.blog.hu/api/trackback/id/tr798915080