Visszanyalt a szeparációs hiszti

2017. április 05. - Ebakadémia

Az előző cikk közben hosszasan gondolkodtam azon, hogy írjak-e arról, amikor nem a kamaszkor miatt romlik el a kutya. Végül letettem róla, mert nem volt igazán személyes tapasztalatom, csupán agyból és történetekből pedig nem akartam írni. Na hát most már van személyes tapasztalatom.

A történethez azt tudni kell, hogy nemrég költöztünk el Malackával egy új helyre, ráadásul úgy alakult, hogy nem járok be dolgozni, így folyamatosan vele voltam.

Minden csuda jól ment, minden idilli volt…gondoltam én.

Aztán egyik nap szólt a szomszéd, hogy a kutya néha vonyít…az én kutyám? Az kizárt. Ő nem.

A biztonság kedvéért azért felvettük kamerára, és lőn…az én kutyám vonyított. Nem úgy, mint egy mentőautó-sziréna, csak úgy húszpercenként egyet, de akkor is vonyított. Nem hittem a szememnek/fülemnek.

400b483dec1fc38fa90a45b8e3a2798c.jpg

Végiggondoltam mi történt vele, mi változott:

1, Új helyre költöztünk – ezt a lakást nem ismerte, nem kötődött hozzá. A kutyáknak kell idő, hogy kötődjenek egy lakáshoz. És ez akkor tud kialakulni, ha egyedül vannak benne.

2, Állandóan vele voltam – a régi lakásból eljártam dolgozni, ott megtanult egyedül lenni. Itt meg csak én voltam a biztos pont, így engem követett mindenhová. Ha csak átültem egyik kanapéról a másikra, ő jött utánam.

Mivel azért szeretnék eljárni itthonról, és ez a helyzet a kutyának se jó (jó, ha van egy megszokott környezete ahol pihenni tud), így cselekedni kezdtünk.

Két frontos harcot indítottunk:

1, Lakás megszokása:

Ennek a megoldása egyszerűnek tűnhet. Egyedül kellett hagyni a lakásban. (Kiegészítésként hozzáteszem, hogy amikor hazamentünk és teszteltem a régi lakásban is, ott egy mukk sem volt, így még biztosabb lett, hogy ezt a lakást nem szokta még meg).

Igen ám, de azért ezt sem lehet hűbelebalázs módjára csinálni. Nem tehettem azt meg sem a kutyával, sem a szomszédok idegeivel, hogy nosza akkor 4 órát mindennap egyedül marad.

Lassan kezdtünk, nagyon lassan. Rövid ideig hagytuk magára és videóztunk, hogy lássuk hogyan viselkedik, milyen a testtartása. (A testtartása egy külön fejezet, az én kutyám ugyanis a hátán fetrengve, illetve az oldalára dőlve, a lehető legkényelmesebb pózban vonyítgat. Ezért nem szorongásnak, hanem hisztinek hívom a dolgot).

Először 12 percet bírt vonyítás nélkül, majd 17-et, később 30-at, és így tovább. Fokozatosan növeltük az időt, és igyekeztünk egy héten legalább 3-4 alkalommal itthon hagyni. Még nem tökéletes, még a folyamatban vagyunk, de alakul. Ezt azért hangsúlyoznám ki, mert ezek a dolgok nem egyik napról a másikra oldódnak meg. Hosszabb idő és sok türelem kell hozzá. És önmagában az otthonhagyás nem biztos, hogy elég lett volna, ha nem figyelünk a másik frontra is a hozzám való túlzott kötődésre.

(Megpróbáltunk sok egyéb ajánlott technikát: szóljon a rádió, legyen elöl valami gazdiillatú tárgy, elmenetelkor Kong, de nálunk nem vált be, mert ő nem szorongott, ő inkább hisztizett.)

2, Hozzám való túlzott kötődés:

Na bevallom, ezt volt a rosszabb. Imádtam, hogy bármikor lenéztem a kutya ott volt a közelemben. A székem alatt, a kanapé mellett, a konyhaajtó előtt. De ezt sajnos meg kellett szüntetni, mégpedig azért, hogy kisebb legyen a különbség az elmenetel és az itthonlét között.

Azaz, ha akkor sem lehet a nyomomban ha itthon vagyok, akkor kisebb a hiányérzete amikor nem vagyok itthon. (Meg hát elvben jár nekem privát terület).

Ehhez a következőket csináltam (igen, nagyon rossz volt, de most, hogy látom az eredményt a kutyán, egy kicsit jobb): ha a közelemben heveredett le – elküldtem, abba a szobába nem jöhetett be, ahol a gépet használom, ha felálltam és felpattanva követni kezdett volna – rászóltam.

Bizonyos ajtókat csukni kezdtem, hogy akkor se lásson mindig, ha otthon vagyok. Hazajövetelkor semmi hírverés, rá sem néztünk (ez elvben alapajánlás, de mivel nekünk eddig nem volt rá szükségünk, hazajövetelkor bizony volt simi), sokszor még direkt hosszabban kint maradtam az előszobában és nem nyitottam ki az ajtót (az, hogy hazajöttem, az sem jelenti azt, hogy vele leszek rögtön).

 Az eredmény látványos (bár nem gyors): most ha felállok, a kutya nincs azonnal készenléti állapotban, így többet és nyugodtabban pihen (majd én szólok neki, ha közös akció várható), hazajövetelkor nincs nyüszítve ünneplés, így az egész elmenetel-hazajövetel cécó nem okoz neki akkora gondot.

Nem értünk még a végére, de haladunk. Mindezt egy hatéves kutyával, aki az előző lakásban simán elvolt. De ők sem robotok, nekik is lehetnek nehezek a változások és erre érdemes odafigyelni.

Van olyan, hogy a kutya egyszer csak felvesz valami viselkedést, amit addig nem. Ilyenkor mindig gondoljuk végig, nem történt-e valami változás az életében. És ha igen, akkor az miért és hogyan okozhatta ezt, és mit lehet tenni ellene.

 

Kérdésed van?

https://www.facebook.com/ebakademia/

ebakademia@gmail.com

 

Kép forrása: https://www.pets4homes.co.uk/pet-advice/why-dogs-howl-and-how-to-deal-with-it.html

 

A bejegyzés trackback címe:

https://ebakademia.blog.hu/api/trackback/id/tr8512402811